Volt egyszer egy Kaplony

Ne tévesszen meg senkit a cím, mert Kaplony volt, van és lesz is. Csupán azt szeretném bemutatni – elsősorban a fiataloknak –, hogy Kaplony nem mindig így nézett ki, ahogyan most. Az utóbbi 50-60 évre tekintek csupán vissza, amire nagyjából visszaemlékszem. Egy település életében ez az idő nem sok, a végbement változások mégis óriásiak.

A házak – kevés kivétellel – bizony elég szegényesek voltak. Egy konyha és két szoba alkotta azokat, amelyből az egyik a „tisztaszoba” volt. A másik szobában húzódott meg télen az egész család. Legtöbbször ott is főztek, és ott is aludtak. A legtöbb házat náddal fedték, amit még a hajdani Ecsedi-láp biztosított. Fokozatosan váltotta ezt fel a cserépfedél. Az istálló minden háznak szerves része volt, hiszen minden családnak igavonó jószágai voltak. A néhány tehetősebb családnak – akik elsősorban a Nagy utcán laktak – házai jóval nagyobbak voltak, akárcsak az istállói is. A gazdag házak szobáit deszkanádazat borította, a szegényebbekét semmi, a tisztaszobában esetleg házi szőttes, pokróc. A ház előtti kerítés lécekből készült, esetleg drótkerítés volt, de bizony sok helyen napraforgószárból, amit minden évben cserélni kellett.

A világítás petróleumlámpával történt, ami a falra volt akasztva, jobb esetben a plafon egyik gerendájára. A jobb módú családoknál díszes „függőlámpa” világított, az istállóban viharlámpa vagy pedig mécses. E gyér világítás mellett élték egyszerű életüket a falusi emberek.

A faluban mindenki gazdálkodással foglalkozott, vagyis több vagy kevesebb földjét művelte. Munkaidőben – tavasztól őszig – kora reggeltől késő estig dolgozott a betevő falatért a család apraja-nagyja. A gyerekeknek és öregeknek is megvolt a maga feladata. Ha kevés volt a földje, a másét is dolgozta felében vagy harmadában, ha viszont sok volt a földje, azért kellett sokat dolgozzon, hogy megbirkózzon vele, még akkor is, ha szolgálója volt. Tehát nem volt irigylésre méltó élete sem a gazdagoknak, sem a szegényeknek. A jó dolog csupán az volt benne, hogy nyugodt élete volt, egyedül az időjárás szeszélye zavarhatta nyugalmát. Ha a szegény ember szorgalmas volt és megbecsülte a keresetét, nem pazarolt, azon igyekezett, hogy egy-egy darab földet vásároljon. Olyan nemigen történt meg, hogy valaki eladjon egy darab földet azért, hogy házat építsen. Egyszóval a földműves ember számára a föld szent volt, ahhoz foggal és körömmel ragaszkodott, ami érthető is, hiszen abból élt. Lemondott – családjával együtt – a háza bővítéséről vagy javításáról, új ruha vásárlásáról, az ételt megvonta a szájától csak azért, hogy földje legyen. Az étkezés egyszerű volt, főleg azt fogyasztotta, amit megtermelt. Udvarán disznó és majorság élt. Ez biztosította az évi hússzükségletet. Ritka eset volt az, amikor húsra vagy hentesárura pénzt adjon ki. Aki nem tudott disznót tartani, arra bizony keserves napok vártak. Munkaidőben a mezőn kenyeret és szalonnát ebédeltek; a katolikus vallásúak pénteki napon zsíros kenyeret. Vacsorára főtt étel volt, amit a feleség addig főzött vagy sütött meg, ameddig a gazda esetleg a fiaival ellátta a jószágot, és készült a másnapi munkára (kaszát, kapát élesített, a szekercét rendbe tette stb.). A vacsora általában főtt vagy olajban (zsírban) sült tésztafélékből állott, ami gyorsan elkészült. Húst vasárnap fogyasztottak. Édes tésztát, vagyis süteményt csak nagyünnepeken ettek, természetesen ezek is a legegyszerűbbek voltak: havasi kifli, piskóta, grízkók, diós és mákos bejgli stb. Vacsora után az egész család aludni tért, hogy kipihenje magát, s reggel korán újra kezdje fáradalmas munkáját. A szerelmes fiatalok is csak gondolatban lehettek együtt. Csend és sötétség borult a falura, csupán a kutyák üzengették egymásnak, beszélték meg kutyanyelven a nap fontosabb eseményeit és a további teendőket. Télen volt a pihenés ideje, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. A férfiak mindig találtak valami elfoglaltságot a ház körül. Az asszonyokra viszont télen is igen fontos munka várt, éspedig a szövés és a fonás. Szőtték a vásznat, amiből zsákokat, lepedőt, szalmazsákot, törülközőt, konyharuhát és még ki tudja hány használati dolgot varrtak, amikért nem kellett pénzt kiadni, de minden nap szükség volt rájuk.

A tél bizonyos mértékben a szórakozás ideje is volt. Esténként a szomszédok vagy rokonok meglátogatták egymást. Mentek „faluba” vagy „cologálni”, ahol a férfiak beszélgettek vagy kártyáztak, az asszonyok pedig ilyenkor is dolgoztak, éspedig fontak. A lányok leginkább külön, más lányos háznál gyűltek össze szintén fonni, ahol természetes módon a legények is megjelentek; a véletlenül vagy akarva elejtett és a legény által felkapott orsóért csók járt. Hazafele persze a lányok féltek egyedül menni, ezért egy fiú is kellett kísérőnek. A fiúknak volt egy másik fajta szórakozásuk is: valamelyik istállóban összegyűltek esténként, és mécses gyér világa mellett szórakoztak, általuk kitalált vagy megtanult játékokat játszottak.

Télen is korán lefeküdtek az emberek, hogy ne kelljen tüzelni, és hogy ne fogyjon a petróleum. Ilyenkor aztán teljes sötétség és nyugalom borult a falura, a kutyák sem feleseltek egymásnak, elbújtak vackukba a hideg elől. Csak a hideg hó világított, intette az embereket, hogy a hideg tél még gyötri őket egy ideig. Ha visszagondolok a kegyetlen hideg telekre, eszembe jut, hogy mennyi szegény ember volt Kaplonyban, mennyien dideregtek télen, mennyi embernek csak alig volt meg a mindennapija, mennyi foltozott vagy rongyos ruhában járó ember volt. Bizony ez mindenütt így volt, mert a gyilkos háborút nagyon nehezen heverte ki az ország!

Mégis volt valami jó a télben is: az emberek szíve melegebb volt, mintha jobban szerették volna egymást – jobban el tudtak egymással beszélgetni. A disznótorok pedig az igaziak voltak! Olyankor összegyűlt a rokonság egy része, a vacsora pedig fejedelmi volt. Ám nem is annyira ez volt a lényeg, hanem a késő estébe nyúló meghitt beszélgetések bizonyították az egymáshoz való tartozást, ragaszkodást.

A gyerekek tanítása a Nagy utcán levő iskolában történt. Az iskolapadok négyszemélyesek voltak, amelyekben sok generáció ült egymás után. Amikor én ültem bennük, bizony már igencsak nyikorgott mindegyik. Ki tudja, hány nemzedék ült már előttem benne, amit az is bizonyít, hogy nagyon sok bicskával faragott monogram volt belevésve mindahányba. Gondolom, az úgy illett, hogy ha valakinek bicskája volt, az kötelező módon belevéste vele névjegyét az iskolapadba, hadd tudja meg az utókor is, hogy ő is járt iskolába. Az uzsonna zsíros kenyér vagy lekváros kenyér volt.

A szaktantárgyakat is tanítók tanították – nem lévén szaktanár –, így bizony a színvonal nem volt a legmagasabb. Legtöbb gyerek tavasszal mezítláb járt az iskolába, ha egyáltalán járt, mert ha már nagyocska volt, szükség volt rá a mezőn. Így sokan az első négy osztály elvégzése után kimaradtak. Középiskolába csak kevesen jártunk, kb. 10–12-en a VIII.–XI. osztályokba. Reggelenként csapatba verődtünk, s úgy mentünk be gyalog a nagykárolyi iskolába, ha esett, ha fújt.

A kicsi gyerekek ugyanúgy szerettek játszani, mint most, csupán az volt a különbség, hogy játékokat még a Jézuska is alig hozott. Ő is szegény volt! Be kellett érniük azzal, amit a nagyobb testvéreik vagy szüleik kitaláltak számukra.

Mint minden más, az egészségügyi ellátás, illetve a helyiség, ahol ez történt, kezdetleges volt. A Cinkében Tillinger Jenő bácsi házában volt az első rendelő, ami egyetlen helyiségből állott. Ott rendelt egy héten egyszer dr. Friedmann Zoltán, majd később mindennap dr. Járai István. Később a rendelő a Nagy utcára költözött Poósz Béla bácsi házába, ahol a körülmények már sokkal jobbak voltak. Ott rendelt hosszú éveken keresztül dr. Ordódi István, majd a mostani, új rendelőben folytatta nyugdíjába vonulásáig.

Amint már említettem, a családok nagyon sok olyan dolgot előállítottak, amire szükségük volt. Viszont a faluban egy-két üzlethelyiség is volt, amelyek kiszolgálták a lakosságot a legszükségesebb árucikkekkel, úgymint élesztő, só, petróleum, cukor, rizs stb. A gyerekek nagy örömére cukorka is kapható volt. Úgynevezett luxuscikkeket hiába árult volna a kereskedő, arra bizony nem lett volna vevő.

Ami a fiatalok szórakozási lehetőségeit illeti, bizony azok eléggé korlátozottak voltak. A téli szórakozásról már tettem említést, és az valójában annyiban ki is merült. Nyáron viszont más volt a helyzet, ám a szórakozás akkor is vasárnapra vagy ünnepnapokra korlátozódott. A bál volt a legnevezetesebb szórakozási esemény, ami vasárnap esténként volt megtartva. Kezdetben a fúvószenekar fújta a talpalávalót, majd alakult egy gyengécske cigányzenekar, amelyik néha zenélt a bálokban, ám leggyakrabban a Nagykárolyból hozott cigányzenekar szórakoztatta a fiatalságot. Aztán alakult helybeli fiatalokból egy úgynevezett dzsesszbanda, az muzsikált olykor bálokban. Ennek helyét átvette azután az elektromos zene, ami a ’70-es évektől folyamatosan működött, természetesen mindig más tagokkal. Legújabban a Máncz házaspár szintetizátoron szolgáltatja a zenét – Tímea gyönyörű hangjával együtt – különböző kulturális eseményeken és lakodalmakon.

Az amatőr kultúrcsoportok rendszeresen működtek, váltották egymást, és jobbnál jobb darabokat mutattak be a Vanyócki-kultúrotthon ócska színpadán, mindannyiszor teltház előtt. Jómagam is gyakran koptattam a színpad deszkáit…

Tulajdonképpen a bálok és az előadások voltak a szervezett szórakozási lehetőségek. Ám voltak úgynevezett szervezetlenek, amelyek szintén vasárnap zajlottak. A fiatalok alig várták a vasárnapot, mert az új reményt ígért a szórakozásra, avagy a kiszemelttel való találkozásra. Ha nem volt bál, akkor a fiúk a délutánt a kocsmában, vagy valamelyik zug-italkimérőben töltötték. Este viszont bandába verődve, összefogózva, nótázva járták a falu utcáit, míg végül eljutottak valamelyik lányos házhoz, ahol lányok voltak összegyűlve. Minden vasárnap más lányos háznál gyűltek össze,

ahol énekeltek, esetleg táncoltak. Ez volt a bandázás. A bandák egyébként nem véletlenszerűen jöttek létre. A szegényebb lányokkal a gazdagabbak nemigen bandáztak együtt, tehát megvolt a társadalmi elkülönültség; másik kitétel az egymáshoz való közeli lakás és a kölcsönös szimpátia volt. A diáklányoknak külön bandájuk volt. Kellemesek voltak azok a nyári vasárnap esték, amikor az esti csendben felcsendült egy-egy fiatal lányokból és fiúkból álló csapat éneke. Aztán eltelt a várva-várt vasárnap is, és hétfőn reggel kezdődött a megszokott élet, a fizikai munka a mezőn, s a fiatalok várták a következő vasárnapot.

Ennyi fért bele nagyon, de nagyon röviden a közelmúlt leírásába. Nem volt szándékomban bővebben, részletesebben taglalni a múltat, csupán azt szeretném, ha elsősorban a fiatalok tudomást szereznének szüleik, de inkább nagyszüleik múltjáról, arról az életformáról, amiben életüket eltöltötték. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy az utóbbi 50-60 évben a világ annyit fejlődött, mint az emberiség történelmében korábban együttvéve. Ez alól a változás, fejlődés alól Kaplony sem kivétel, és ami most is tart, és „lett egy új Kaplony”.

De vegyük csak sorjában a dolgokat, és vonjunk párhuzamot múlt és jelen között.

1959–1960-ban megalakult az úgynevezett kollektíva (azaz a termelőszövetkezet), az embereket kényszeríttették, hogy „önként” adják be a közösbe a keservesen szerzett földjeiket, jószágaikat és gazdasági felszereléseiket. A sokat átkozott közös gazdálkodás, a kollektíva indította meg a nagy átalakulást, a fejlődést. Miért, és hogyan is? Az embereknek nem kellett látástól vakulásig a földet túrják ahhoz, hogy megélhessenek. Reggel nem hajnalban, hanem nyolc óra körül vitte a teherautó az embereket a mezőre dolgozni, este nem sötétben, hanem öt-hat órakor már otthon voltak. Háztáji területet kaptak, ahol azt termeltek, amit akartak. A gazdaság – főleg az elején – jól fizetett, tehát a kenyérnekvalót megkeresték bőségesen. Év végén pénzosztalékot kaptak. Ugyanakkor városokon megindult az iparosítás, ami elszippantotta a fiatal férfiakat, akik onnan havonta pénzfizetést kaptak. Úgy hiszem, hogy a faluban nem volt olyan család, amelyikből valaki ne dolgozott volna Szatmárnémetiben vagy Nagykárolyban. Nagykárolyban nem volt olyan vállalat, amely kaplonyi férfit ne foglalkoztatott volna. Földet nem kellett vásároljon többé a család, nem kellett többé a földre kuporgasson, hanem a pénzét a házára fordította, vagyis vagy átalakította, vagy újat épített. Ebben a gazdaság nagy segítséget nyújtott: ha a család igényelt házhelyet, ingyen kapott, a házát a kőműves és az ácsbrigád nagyon olcsón, munkaegységért (normáért) felépítette. Ma nincs olyan ház, amelyiket ne alakítottak volna át a mai igényeknek megfelelően. Legtöbben a fürdőszoba, és a gyerek(fiatal)szoba is megtalálható. A régi nádfedeles, fehérre meszelt házak már az emlékekben sem élnek. Megváltozott teljesen a falu arculata, kinézete. Az emberek tágasabb, kényelmesebb 3–4 szobás házakban laknak. A berendezés pedig modern, ízléses, a mai igényeknek megfelelő.

Az 1950-es évek elején lekövezték a Nagy utcát és a Károlyi utcát. A többin maradt a földes út. Járda nem volt sehol. Néhány gazda esős időben úgy oldotta meg a járdakérdést, hogy kukoricaszár-kévéket rakott le a háza elé lépésnyi távolságra. Viszont ezt nem mindenki tehette meg, mert ezzel tüzelt. Később a helyi néptanács a járdakérdést úgy oldotta meg, hogy 3–4 méter hosszú deszkákat rakott le az utca egyik oldalára – a másikra semmit – és a két végét a földhöz rögzítette. Ingen ám, de az eső, a fagy, a meleg hatására a deszkapalló végei fellazultak és felfele görbültek. Amikor sáros idő volt, ha a palló egyik végére ráléptél, a másik szembecsapott sárral. Csak a hatvanas években raktak járdát lapos kövekből, majd aztán ezt felváltotta a mai beton- vagy aszfaltjárda.

1959–1960-ban bevezették a faluba a villanyáramot, ami nagyon nagy mértékben megváltoztatta az emberek életét. Eltűnt a sötétség az utcákról, a lakásokból, megjelentek a rádiók, televíziók, hűtőszekrények, mosógépek, és még ki tudná felsorolni azokat a háztartási gépeket, amelyek legtöbb igényes házban meg vannak, és megkönnyítik az emberek munkáját, biztosítják a kényelmet. A színes tévé ma minden házban ott van, házhoz szállítja a világ híreit, eseményeit, csak éppen a szomszéd vagy rokon gondjait nem tudja házhoz vinni, oda el kellene menni egy kicsit szomszédolni, de ez már lassan csak emlék lesz… A meleg szoba, a kényelmes tévénézés elfeledteti velünk az embertársainkat! Emlék lesz a disznótor is, ami évekkel ezelőtt élményszámba ment minden családban. Mindenféle húst és hentesárut frissen meg lehet vásárolni, ezért lassan „kimegy a divatból” az igazi falusi, hagyományos disznótor. Legtöbb házban be van vezetve a vezetékes víz, tehát „a víz a falból folyik”. Ugyancsak sok házba a gáz is be van vezetve, de ahol nincs, a főzéshez való tüzet gázpalackkal oldják meg már hosszú évek óta. Az udvarok gondozottak, az ápolt virágágyások mellett sok a gyümölcsfa, a zöld pázsitfű karbantartott, egyszóval a legtöbb porta úgy van elrendezve, hogy a család kényelmesen érezze magát.

Az emberek szokásai is nagyban megváltoztak. Nagyon sok családban van főtt étel, ami érthető is, hiszen általában van otthon nőszemély napközben, aki ebédet főz. A régi, hagyományos ételek mellé igencsak sok újdonság jelent meg (meg sem próbalom ezeket felsorolni), ünnepnapokon pedig sokféle és változatos sütemények, édességek vannak. Az iskolások uzsonnája is következtetni enged arra, hogy mennyivel javult az emberek életszínvonala. Tudniillik az iskolában uzsonnát kapnak – igaz, nem a legkiválóbb minőségű, és eléggé egyhangú –, azt azonban nagyon kevés gyerek fogyasztja el. Gyakran fociznak az osztályban a kiflivel és az almával. Inkább hazulról hoznak uzsonnát, vagy pedig az iskolával szembeni üzletből vásárolnak ropogtatni valót és üdítőitalt.

Az egészségügyi ellátás úgyszintén megfelel a mai követelményeknek és lehetőségeknek. Évek óta tágas, egészséges rendelőben látja el a betegeket 3 orvos és 3 asszisztensnő.

A lakosság létszáma az utóbbi évtizedekben nem nőtt, sőt inkább csökkent, viszont a szolgáltató egységek száma jóval megnőtt. A hajdani egy-két falusi bolt helyett most kb. 15 üzlet működik, ahol úgynevezett luxuscikkek is bőven vannak – és van rájuk vevő is.

A hajdani Vanyócki-kocsma és a Jolán néni kocsmája már az emlékekben sem él, viszont nyíltak helyettük italozó bárok, tehát a kiszáradt torkú és megszomjazott férfiak (nők) megnedvesíthetik garatjukat a jelenleg működő hat bárban.

Végezetül szóljak néhány szót az iskoláról, ahol a gyerekek a tudás alapját sajátítják el. Ma minden tárgyat szaktanár tanít. Egy nagyon fontos dolgot meg kell említeni, éspedig azt, ami tudott dolog, hogy az informatika a ma és a jövő emberének elengedhetetlen tudománya. Ennek az alapjait is az iskolában sajátítják el. Tanulóink számos rangos versenyen vesznek részt különböző helyeken, ahonnan nem egyszer igen szép eredménnyel térnek haza. Sok más egyébbel együtt a vetélkedők és az iskolában, kultúrotthonban kifejtett tevékenységek az iskolai életüknek a szerves velejárói, hozzásegítik őket az értelmi képességük fejlődéséhez. Bátran állíthatom, hogy sok nyolcadikos tanulóval értelmesebben el lehet beszélgetni, mint sok hajdanán érettségizett fiatallal. És ezen ne csodálkozzon senki, mert manapság kifogyhatatlan információforrás áll a fiatalok rendelkezésére, elsősorban a tévé és a számítógép. A VIII. B osztályban végzett felmérés szerint – aminek adatait eddig is felhasználtam – minden tanulónak van otthon számítógépe. Nagyon kevés a kivétel. Átlagban 1–3 órát töltenek a számítógép előtt. Ez azonban nagyon sok idő, egészségileg káros! Elsősorban szemrontó, másodsorban pedig, amióta gyerek létezik a világon, számára a szabadban, a friss levegőn való játék, mozgás, hancúrozás a legegészségesebb. Ezt elvette tőlük a számítógép. Nincsen gyerekzsivaj az utcákon, bent ülnek a számítógép előtt. A nagyobb tanulófiúk szabadidejükben a házkörüli munkákban is többet hasznosíthatnák magukat! A nagyobb tanulólányoknak is csak hasznukra válna, ha például a főzésben is segédkeznének…

Elnézve a fiatalokat, az a meglátásom, hogy rendesek, ápoltak, a mai divatnak megfelelően öltöznek. Nemrég jártam Budapesten és az a tapasztalatom, hogy ott sem öltöznek másképp a fiatalok.

Az idősebb generáció egyes tagjai meg emlékeznek rá, hogy a környező települések lakói nem a legjobb véleménnyel voltak a kaplonyi lakosságról. Most üzenem nekik, hogy felnőtt egy új generáció – nemcsak a tizenévesekről van szó, hanem a harmincasokról is –, amelyiknek tagjai – bármelyik település lakosaival – sikerrel felveszik a versenyt – bármilyen téren.

Bizony nagyon sokat változott, fejlődött Kaplony! Mégis nem mondhatjuk, hogy már itt van a Kánaán. Az még messze, nagyon messze van. De ha ilyen ütemben fejlődik, és ha mindenki akarja, talán egyszer odaérünk.

Baracsi Béla

(Az írás megjelent a Jó Reggelt, Kaplony! című községi hetilap 2011. április 24-ei számában.)