Túl sokat hiszünk (magunkról)

„A hivatás nem születik, hanem ilyen apró lépésekből tevődik össze” – fogalmazta meg ezüstmiséjén Kirner Zoltán. A szülőfalu kiskirbáján mondott ünnepi beszédet, és buzdította a híveket, hogy ápolják a családot, a közösséget, ezzel is táptalajai legyenek annak, hogy újabb papokat adjon a kaplonyi közösség az egyháznak. Zoltán atyát 1995. június 15-én, Úrnapján szentelték pappá Szombathelyen, és már felszentelt papként 2017-ben jelentkezett a szalézi rendbe, azóta megjárta a novíciátust Genzano di Romában és tanult a római Pápai Szalézi Egyetemen.

Szentföldnek is nevezik Kaplonyt római katolikus berkekben, mégpedig annak okán, hogy az ottani hívők közül sok-sok fiatalember vállalta azt, hogy papként szolgálja az Urat. Egyikük Kirner Zoltán. Vasárnap odahaza, a szülőfaluban is bemutatta ezüstmiséjét. A szalézi rend tagjaként tevékenykedő lelkipásztor a szülőfalu ezen légkörére is utalt beszédében: „kedves kaplonyi fiúk, ha valakiben mozog még a hivatás gondolata, hát csodálatos papnak lenni, ilyen közel lenni az Úrhoz nap mint nap.”

Kaplonyban vasárnap kiskirbájt ünnepeltek a helyi nagytemplom, a Szent Antal-templom udvarán. A porciunkula-búcsú a ferencesek bölcsőjét jelentő assisi Porciunkula-kápolna fölszentelésének emléknapja, melyet a katolikus egyház augusztus 2-án, illetve a hozzá közel eső vasárnap ünnepel annak emlékére, hogy miután Assisi Szent Ferenc helyreállította a romos kápolnát, ezen a napon szentelték fel újra. A rendalapítónak egy alkalommal a kápolnában megjelent az Úr Jézus és a Szűzanya, és biztatták, hogy kérjen valami nagy kegyelmet. Ferenc azt kérte, hogy aki ezt a kápolnát meglátogatja, teljes búcsút nyerhessen. A kérés rendkívüli volt, de az Úr Krisztus helybenhagyta, és Ferencet a pápához utasította. III. Honorius 1216-ban teljesítette Ferenc kérelmét, és augusztus 1-jén déltől másnap estig minden esztendőben a szenvedő lelkekért is felajánlható teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik felkeresik a Porciunkula-kápolnát, gyónnak, áldoznak és imádkoznak a pápa szándékára. A pápák később a porcinkula-búcsú tartásának jogát megadták valamennyi ferences és klarissza templomnak. Kaplonyban gróf Károlyi Sándor 1711. augusztus 18-án – több mint 300 évvel ezelőtt – megírt alapító levelében a monostor és templom helyreállítási szándéka mellett már annak igénye is kifejezésre jutott, hogy az újonnan betelepített svábok lelkigondozásra a monostorba ferenceseket hozzanak: „az nevezett szent egyház mellé az Szálvátor provinciája beli Seraphicus szent Ferencz szerzetén levő Pater Franciscanusok számára egész klastromnak felállitását resolváltuk (határoztuk el) …” (idézet az 1711-es alapító levélből). 1719-re a monostor megépítése és a szerzetesek letelepedése is megtörtént, szolgálatukat pedig folyamatosan végezték 1951-ig. Ekkor augusztus 20-án, éppen a provincia védőszentjének ünnepén, este összegyűjtötték és Máriaradnára vitték az összes szerzetest az erdélyi rendtartományból – Kaplony sem volt kivétel. 1959-ben két szerzetes, Farkas Bonaventura és Szabó Dömjén atyák visszajöttek és újra átvették a lelkipásztori munkát. Később Bonaventura atyát Gajdos Vince atya váltotta fel, aki egész haláláig működött Kaplonyban, nem kis nyomot hagyva az emberek életében. A rendház 2008-ban kezdte újra a működését, amikor négy szerzetes érkezett a nagy ferences múlttal rendelkező településre. Azóta a porciunkula-búcsú, a kiskirbáj még különlegesebb, még nagyobb ünnep, ilyenkor a falu apraja-nagyja összegyűl, hogy együtt ünnepeljen a testvérekkel.

Fasírtillattal ápolni a hivatást

Az ezüstmisét a búcsú keretében ünnepelték. Kirner Zoltán atya a szentmise elején kiemelte: „Isten előtt egy nap annyi, mint ezer év, ezer év annyi, mint egy nap. Huszonöt év nem túl sok, de nem is annyira kevés. Ezért jó megállni, jó hálát adni. De nem Kirner Zolit ünnepeljük ma, hanem Isten kegyelmét, és én sem magamat ünneplem, egyáltalán nem, hanem azt a kegyelmet, amivel huszonöt évvel ezelőtt elindulhattam, hiszen már akkor is éreztem fiatalon, hogy Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok. Ez a mondat elkísért azóta, 25 éven keresztül…” Egyébként jelmondata – 1Kor 15,10 – az ezüstmisére kiadott emlékképeslapon is szerepelt mottóként.

Szentbeszédét több gondolat–fogalom köré csoportosította. Az elindulás, a hivatásra való ráébredés volt az első. Családjáról, nevelkedéséről beszélt a szülőfalujában, a fák árnyékába húzódó hívek előtt. Elmondta, hogy számára II. János Pál pápa fejezte ki egy gyönyörű könyvében – melynek ezt a címet is adta: A hivatás ajándék és titok –, hogy mi is az a hivatás: és pedig kegyelem, illetve misztérium. Beszélt arról, hogy három ministránsa is pap lett, ezek alapján, illetőleg az eltelt 25 esztendő tapasztalatai okán kijelentheti: „a hivatást leginkább a családban kapjuk. A családban történik a hit átadása és megélése. Min nem voltunk egy különleges család, nagyon egyszerű család voltunk. Ugyanúgy, mint a többi gyerek, én is jártam az iskolába, jártam kapálni, jártam dolgozni, focizni is nagyon szerettem, utcabajnokságokat szerveztünk” A legnagyobb ajándék, amit édesanyjától kapott, a hit. Már fiatalon érezte, hogy boldogságának titka, hogy másokat is boldoggá tegyen, és ez indította végül a papság útjára – mesélte el vidám, közvetlen szavakkal.

Napjaink úgynevezett nagy kérdéseire is utalt beszédében: „hiszem azt, hogy amikor ma a hivatások kríziséről beszélnek egyesek, nem hivatáskrízis van, hanem hitkrízis van. Nem az a baj, hogy nem hisznek az emberek, hanem az a baj, hogy túl sokat hisznek, túl sokat hiszünk. Sokat azt is hiszik, hogy Isten nélkül is lehet élni, pedig ez nem így van! Kedves testvérek, meg kell erősíteni újra a családjainkat, újra meg kell tanulnunk közösen imádkozni, és a szülőknek nagyon fontos, hogy lelki oktatói, példaképei legyenek a gyermekeiknek” – mutatott rá. Beszélt a közösség fontosságáról, hiszen – mint rámutatott – „ami formálja és alakítja a hivatást, az a közösség. Nagy hálával emlékszem vissza itt, Kaplonyban a ministrálásra, a ministráns közösségekre, a házszentelésekre – milyen jókat tudtunk végre enni ott… Nem kellett vigyázni, hogy csak egy süteményt egyél, mert még másnak is kéne. Vagy a finom fasírtillatra, ami áradt a konyhából itt, a ferenceseknél. Mindig azért akartam füstölős lenni, hogy legalább egy kicsit érezzem ott ezt a finom illatot. Amikor ők be-behívtak magukhoz bennünket, talán nem is gondolták, hogy mennyire ápolják a hivatásunkat. Mert a hivatás az nem úgy születik, hogy megjelenik személyesen az Úr, és megfogja a kezedet, és elhív, hanem ilyen apró lépésekből tevődik össze” – fejtette ki. Megemlítette, hogy itt, a szülőfaluban megtanulta a liturgia szeretetét: „Vince atyánál már két hónappal előtte próbáltuk a nagyheti szertartást”. Szintén a gyerekkoráról szólva elmondta, hogy itt tanulták meg, mit is jelent ünnepelni. „Megtanultuk, mit jelent ünnepelni. Hát ez azért hiányzik ott, ahol vagyok, mert azért nálunk nincsenek ilyen szintű ünnepek. Az énekkar, a banda… Hogy valóban a búcsú az búcsú. Hogy meg tudunk állni, és el tudnunk jönni a templomba, s utána jön minden egyéb más. Az is kell. Ott arra, felénk szokták mondani: ‘nem tudtam elmenni a templomba, mert búcsú volt’. Hát főzni kellett. Milyen jó lenne abbahagyni a főzést, vagy kicsit korábban kelni, de nem elhagyni a búcsút…”

Kirner atya elmondta, hogy a legnagyobb kegyelem, ami érhette, a legnagyobb ajándék ebben az életben, hogy pap lehet és bemutathatja a szentmisét. Számtalanszor megtapasztalta az Úr jelenlétét, de soha nem unta a szentmisét és mindig megremeg a szíve, ha az oltárhoz kell állnia. „Több mint 13 ezer misét mondtam az elmúlt 25 évben. Gyerekek szokták kérdezni – nem unja, atya? – hát ennyi misét tartani… S hát mondom: hogyan unnám? Ha te valakit szeretsz, unatkozol vele? Nem, nem unatkozol! Számomra a szentmise mindig, mindig-mindig nagy ajándék. Mindig helyre tesz. Számtalanszor előfordult, hogy fáradtan, vagy kedvtelenül mentem a szentmisére, de az soha nem fordult elő, hogy ugyanúgy távoztam volna a miséről, az soha! Az a személyes találkozás, az, hogy az Úr a mi kezünk közé jön, az formál. Az örömmel kell hogy eltöltsön. Ezért szeressétek ti is a szentmisét” – fogalmazott ezüstmisés prédikációjában Kirner Zoltán. Végül a lelkére kötötte a jelenlevőknek azt a szent titkot, hogy nincs szebb dolog az életben, mint szentmisére járni, mint a szentáldozatban az Urat magunkhoz venni. Meghívott mindenkit – fiatalokat, idősebbeket –, hogy jöjjenek Jézushoz, mert Ő itt van és személyesen meg akar áldani mindannyiunkat.

Tímár Asztrik OFM, házigazda plébános mondott köszönetet a beszédért. Üdvözölte a többi kaplonyi születésű paptestvért is, akik személyes jelenlétével is köszöntötték Kirner Zoltán e jeles alkalomból. Biztosította: „imádkozunk érted, hogy a Jóisten áldása ott is legyen veled.” háláját fejezte ki az énekkarnak, a fúvós zenekarnak a szolgálatukért, illetve az egyháztanács tagjainak, valamint mindenkinek, aki segédkezett a szép ünneplés megtartásában.

Kirner Zoltán beszédébe itt is belehallgathatunk: