Nagykároly vidékén szinte minden közösségi ünnep alaphangulatát a kaplonyi fúvószenekar adja meg. „Ütemet szabnak” – mondja Poósz Attila, a vezetőjük. A Polipol Mobila munkatársával beszélgettünk még 2018-ban.

Jelenleg huszonhét tagot számlál a kaplonyi fúvószenekar. Mircea Câcu volt eddig a karnagyuk, azonban egészségügyi gondjai miatt vissza kellett mondania ezt a feladatot. Immár a mezőfényi Czier Zsolt vezeti művészeti értelemben a fúvósokat. A vezetésével utánpótláscsapat is indult. Repertoárjukban egyaránt szerepelt klasszikus keringő, polka, illetve napjaink zenéje.

A kaplonyi zenekar 1903-ban alakult meg. Sajnos hivatalos okirat nem maradt fenn erről. Egy esztergomi ferences szerzetes szolgált akkoriban a kolostorban, s nótás kedvű fiatalokat beszervezte, hozatott hangszereket, s hozzákezdtek. Annak fejében lett használója tulajdona a hangszer, hogy vállalta, kerek egy évtizeden keresztül szolgálja minden feltétel nélkül az egyházat. A százesztendős hangszerekből maradtak fenn, ellenben ma már nem tudja azokat a banda használni, mivel magasabb a hangfekvésük, s nem lehet úgy behangolni, hogy a mostani billentyűs vagy egyéb hangszerekkel együtt szólhassanak. Egyébként a fúvószenekar mindig is szerződéses viszonyban állt az egyházzal. Legutóbb valamikor ’87-ben, Vince atya idejében volt módosítva ez az egyezmény, ami mind mai napig megvan. Egyebek mellett kötelessége a szerződés értelmében a zenekar tagságának a fiatalok beszervezése, azaz az utánpótlásról való gondoskodás, továbbá a jelentkezők képzése, így legkevesebb 3B és 3 keresztig való kottaolvasást megtanítani. Elvárás továbbá, hogy folyamatosan fejlessze, mélyítse tudását, illetve szentmisék előtt legalább félórával már ott lenni a templomban. Régen például pénzbüntetés is járt egy-egy esetleges késésért. Ma már igyekeznek igazságosan elosztani a fellépések alkalmával kapott tiszteletdíjaikat. Rendszerint Szent Cecília, a fúvósok védőszentjének ünnepén ejtik meg az osztozkodást.

Poósz Attila elmondta: „én az apámtól tanultam a zene iránti szeretetet. Azonban a fiaim egyike sem örökölte ezt a hajlamot. De az a jó, hogy mindig vannak gyerekek, akik jönnek és tanulnak. Nem is olyan rég még tizenketten voltunk a zenekarban, ahhoz képest a mostani huszonhét nagy előrelépés, bizakodásra ad okot.” A rezesbanda vezetője hozzátette: „a kitartók meg is maradnak, ha pedig csak fellángolás volt a zene iránt vonzalom, az se baj, idővel kikopik. Úgy tartom, hogy már az is jó arány, ha tíz jelentkezőből egy megmarad a zenekarban. Van, aki úgy hiszi, hogy könnyű műfaj a fúvószene, azonban a valóság nem ez. Nálunk a zenélés nem úgy történik, hogy egy ember magában lefog egy akkordot, és már szól is. Itt sok embernek kell összeszoknia. Aztán tisztán kell megszólaltatni a hangszert. Ráadásul olyan hangszerről beszélünk, amelyik nem mindig ugyanúgy hallatszik. Ebben az esetben szájról lehet intonálni. Maradjunk annyiban, hogy jó fül is kell hozzá. Az élő zene persze azt jelenti, hogy szinte soha sem sikerül minden jól, de ez a varázsa is. Mindig ott van a hiba lehetősége. Mi észrevesszük ezeket a hibákat, de a közönség szerencsére nem mindig”.

M. T. R.