Voltak nehéz idők, de végül mindent sikerült megoldani

Nyugdíjba vonult Máncz Dezső. Hosszú, munkával és ami a legfontosabb, eredményekkel teli évtizedek állnak a háta mögött, mint kaplonyi polgármester és mint műszaki szakember. Életútjáról, tapasztalatairól és terveiről kérdeztük.

– Meséljen az életútjáról, hova járt iskolába, hol dolgozott?

– Általános iskolába Kaplonyban jártam, egészen nyolcadik osztályig. Minden áron TV/rádió szerelő szerettem volna lenni, de az nem sikerült. Mivel építész családból származom, úgy döntöttem, hogy akkor én is belevágok ebbe a szakmába. Éppen akkor nyílt Szatmárnémetiben az építészeti szakközépiskola, így oda jelentkeztem és el is végeztem öt évet. Nagyon szerettem a középiskolás éveimet, habár ingáztam négy évig Kaplony és Szatmárnémeti között, ami egy kicsit kemény volt. Eközben zenéltem is három évet, gitároztam egy kaplonyi zenekarban, amíg ez a tanulás rovására nem ment. Egyszer az osztályfőnököm felhívta édesapámat, hogy a Dezsővel baj van. Ekkor édesapám azt mondta, hogy vagy dolgozom, vagy tanulok, más lehetőség nincs, így abbahagytam a gitározást és teljes mértékben a tanulásra koncentráltam. Ennek köszönhetően be is jutottam a Kolozsvári Építészeti Egyetem almérnöki karára. Közben elvittek katonának Marosvásárhelyre, a tűzoltókhoz, amit nagyon szerettem.

1980-ban fejeztem be a kolozsvári egyetemet. Utolsó évben meg is nősültem, hiszen akkor még úgy volt, hogy aki nős, az közelebb kap leosztást. Ugyanakkor az eredményeim is nagyon jók voltak, országos szinten a tizedik helyen végeztem, ezért elég jó pozíciót kaptam a Megyei Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Főigazgatóságnál. Akkor alakultak meg az Állami és Szövetkezeti Egységes Agráripari Tanácsok (CUASC), akkor a megyében ez egy új dolog volt. Oda volt kiírva egy állás és én azt választottam. Először Nagymajtényban kezdtem, majd Mezőteremen dolgoztam mint építésztechnikus-felelős. Ebben az időben indultak meg a nagy fejlesztések a kollektíváknál, 6-7 kollektíva tartozott hozzánk.

Ezután a nagykárolyi kisipari szövetkezethez kerültem. Itt mindenféle építkezésekért feleltem, konkrétan az egész városban. A lakatosokkal jártuk a részlegeket és ahol probléma adódott, ott rendbe raktuk. Itt talált engem a 89-es forradalom, ami számomra is egy fordulópont volt.

– Mi volt az a fordulópont? Milyen indíttatásból lépett politikai pályára?

– Mindig is foglalkoztatott a politika, érdeklődtem a történelem és úgy az egész társadalom iránt. Amint említettem az 1989-es forradalom és az azt követő rendszerváltás az én életemre is nagy hatással volt. Ekkor volt egy beszélgetésem a feleségem bátyjával, Selymes atyával, aki katolikus pap volt, arról, hogy Kaplonyban valahogy nem jól mennek a dolgok. A sógorom azt javasolta, hogy menjek el a nagy falugyűlésre és mondjam el a véleményemet. Így is történt, 1989 december végén. Januárban volt még egy nagy gyűlés, ekkor már meg kellett választani a település vezetőjét. Ott mindenki elmondta, hogy mit szeretne, én is elmondtam, hogy én hogyan látom ezt az új helyzetet. Akkor engem, ott helyben megválasztottak Kaplony község polgármesterének.

– Hogyan írná le azokat az éveket, amiket polgármesterként töltött?

– Az eleje nagyon nehéz volt, zavaros évek voltak azok. A rendszerváltás után rendbe kellett mindent rakni, egy teljesen új fejezetet kellett nyitni a község életében. Elsősorban olyan embereket választottam magam mellé, akik fiatalok voltak, ambiciózusak és közösen tudtunk szépen előre haladni. Ez az időszak 1992-ig tartott, ameddig jöttek az első szabad helyhatósági választások, amit elvesztettem.

Ezután visszatértem az eredeti foglalkozásomhoz, a nagykárolyi „Nord konsztrukciónál” dolgoztam mint építész. Abban az időben építettük például a Nagykárolyi Városi Kórházat. Négy évet dolgoztam itt, hiszen 1996-ban ismét elindultam a helyhatósági választásokon, amit meg is nyertem. Ekkor kezdetét vette egy nyolc éves fejlődési folyamat közösen a kollégákkal.

A legnagyobb kihívás ebben az időszakban a földosztás volt, azt nem kívánom senkinek. De sikerült – véleményem szerint igazságosan – megoldani azt is, amire büszke is vagyok, hiszen rengeteg feszültséggel kellett szembenéznünk. Illetve egy ilyen nehéz időszak volt még a volt kollektíva felszámolása. Én próbáltam menteni, amit még lehet, de akkor ez nem volt ilyen egyszerű.

Ebben a nyolc évben sikerült bevezetni a földgázt, illetve kiépíteni az ivóvízhálózatot a településen. Továbbá beindult egy kulturális élet Kaplonyban, a fúvószenekar újrakezdte tevékenységét, illetve testvértelepülési szerződéseket is kötöttünk magyarországi településekkel.

Végül 2004-ben elvesztettem a választásokat. Ezután kerültem a Szatmárnémeti Dominium Építkezési Vállalathoz, amellyel közösen építettük meg a Iuliu Maniu Szakközépiskola sportcsarnokát, az 1-es iskola udvarán lévő épületet és a kaplonyi sportcsarnokot. Ezek nagyon szép évek voltak, mindig boldogsággal gondolok vissza rájuk. 2008-ban ismét szerettem volna politikai pályára lépni. Végül egy szavazaton múlott, hogy nem lettem alpolgármester.

– Jelenleg a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal műszaki osztályáról megy nyugdíjba. Meséljen kicsit az itt töltött évekről.

– Miután 2008-ban nem sikerült visszatérnem a kaplonyi önkormányzatba és a Dominiumból is eljöttem, hallottam egy olyan hírt, hogy Nagykárolyban Kovács Jenő polgármester szeretné bővíteni a műszaki osztályt, vagyis akkor még csak irodát. Ismertük egymást a polgármester úrral, hiszen kollégák voltunk évekig. Ő azt javasolta, hogy jelentkezzek a versenyvizsgára, ők tárt karokkal várnak engem. Jelentkeztem, sikerült, így 2008. október 1-től – immár majdnem pontosan 14 éve – dolgozom a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatalban.

Amikor én ide kerültem, akkor kezdett ez a részleg alakulni, hiszen Kovács polgármester nagyon jól látta, hogy a városnak szüksége van ilyen szakemberekre. Jöttek az uniós támogatások, sorra nyertük a projekteket, így elengedhetetlen volt, hogy legyenek olyan embereket, akik a kivitelezésért felelnek. Ebben az időben került felújításra a város számos emblematikus épülete, mint a Károlyi-kastély, a Nagykárolyi Városi Színház, az egykori Aranyszarvas fogadó, ami egyben a mai városháza, a régi kaszárnya, illetve a Mihai Vitéz 1-es és 2-es tömbháznegyedek közvilágítása is ebben az időszakban újult meg.

Egyre jobban tetszett ez a munka nekem, hiszen azt csináltam, amit szeretek, sorra jöttek a sikerek, mindig napirenden tudtam lenni mindennel, a kivitelezőkkel sosem volt problémám. Nyilván, hiányosságok mindig voltak és mindig lesznek, de úgy gondolom, hogy hatalmas eredményeket tudtunk felmutatni a várossal azokban az években.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy borzasztó jó csapatba kerültem, akik a feladatokat kihívásnak vették és mindent meg tudtak oldani közösen. Pethő Yvett, Mák Jancsi, Regéczy, Schepler Klárika, Rakovszky Feri, velük kezdtem, és egy nagyon jó közösség alakult ki. Közhelyesen hangzik, de úgy jöttem ide, mint haza, és a mai napig is úgy jövök. Le a kalappal a kollégák és a vezetőség előtt. Merem állítani, hogy a legjobb közösség és a legjobb iroda a miénk, mindenki teszi a dolgát, és ami még fontosabb, hogy valódi barátságok köttettek. Nagyon hiányozni fognak.

Az utóbbi időben csak jómagam vittem hat pályázatot, mint technikai koordinátor: a Somos-park – ami a környék legszebb parkja –, a bölcsőde felújítása, az 1-es iskola rehabilitálása, a 3-as óvoda, a nagykárolyi közvilágítás, egy képzőközpont a fiataloknak, illetve egy multifunkcionális központ kialakítása is tervben volt, arra nem találtunk tervezőt, viszont most újból kiírtuk és hátha sikeres lesz.

– A pályafutása során mit tart a legnagyobb eredményének, mire a legbüszkébb?

– Sok mindenre. Szerintem a legszebb az a kastély és a színház, sőt inkább a színház. Ez a munka rengeteg erőfeszítéssel is járt, hiszen egy romos épületből csináltunk egy – ahogy Florin Piersic is mondta – ékszert. A Károlyi-kastély is nagy projekt volt, de ott nem egy romos állapotban lévő épületet kellett felújítani.

– És a kaplonyi vasútátkelő?

– Az egy több mint 20 éves álmom volt, még akkor kezdtem, mikor polgármester voltam. Én jártam Kolozsváron is ez ügyben, de csak nem haladt előre a projekt. Mikor már meguntam, akkor szerveztük meg a tüntetést, aminek óriási visszhangja volt, nem is gondoltuk volna. Nyilván, kellett egy kis segítség, amit meg is kaptunk Kovács Jenő polgármestertől, a Megyei Tanács elnökétől, Pataki Csabától, illetve Altfatter Tamás alprefektus úrtól. Végül a gondviselés – hiszen én így hívom a szerencsét – ránk tekintett és sikerült felvenni a kapcsolatot a szállításügyi miniszterrel, aki történetesen Szatmár megyében járt és történetesen kivittük a vasútátkelőhöz. Nem kicsi erőfeszítés, és nem kicsi munka árán végül a környék legmodernebb vasútátkelője lett. Erre piszokul büszke vagyok.

Mai napig megkeres a kaplonyi polgármester, hogyha tanácsra van szüksége, én pedig nagyon szívesen veszem ezeket a megkereséseket. Sőt, terveim között is szerepel, hogy a nyugdíjas éveimben is segítsem Kaplonyt és a fejlődést.

– Vannak más tervei a nyugdíjas éveire?

– Nincsen semmi konkrét tervem, szeretnék először egy kis nyugalmat. Később majd, úgy terveztük a feleségemmel, hogy rokonlátogatásba kezdünk, főleg Magyarországon, hiszen az utóbbi években erre nem volt lehetőség. Szeretnénk kirándulgatni is, főleg itt az országban. Első helyen azonban az unokák szerepelnek, nekik szeretném most szentelni a figyelmemet elsősorban. Nekem a család a legfontosabb, annál soha semmi nem lehet előrébb való. Illetve az egyház, ami szintén életem egyik fontos mozgatórugója.

– Mit tanácsolna a fiatal generációnak?

– Első sorban azt, hogy bízzanak Istenben és hagyatkozzanak rá. Ez a világ gyökeresen megváltozott, ez már nem az én világom. Nem azt mondom, hogy sajnálom a fiatalokat, de szedjék össze magukat, mert kemény idők jönnek. Próbáljanak meg tisztességesen, becsületesen dolgozni, ne mindig a nagy haszon után menjenek. Járják az igazság útját. Biztos, hogy ez a nehezebb, de próbálják meg, hiszen nincs más. Vagyis de, lehet úgy is élni, de érdemes-e?

A fiatalok mindig tegyék fel magukban a kérdést, hogy ki vagyok én, honnan jöttem és merre megyek? Ezt mindig tisztázni kell. Utána rakjanak bele hitet, szorgalmat és tudást, és aztán csak előre!

Lang Gyopárka
Megjelent a Nagykároly és Vidéke c. hetilapban