Zenész, katona, egyetemista

A kaplonyi születésű Mánc Bonaventura sokunk számára ismerős lehet: a családi zenekarral a vidék összes településén megfordultak már. A fiatal fiúnak azonban ez csak hobbi, hiszen komoly hivatása van Debrecenben, persze, az is a zenéhez kötődik.

– Mesélj, kérlek, magadról, mikor kezdtél el zenélni, hol tanultál?

– Igazából, az hogy elkezdtem zenélni nem volt egy tudatos döntés, sőt, nem is akartam zenével foglalkozni, mindamellett, hogy a szüleim zenészek, ők persze próbáltak ösztönözni a muzsikálásra. 2008 decemberében viszont Câcu Mircea lett a félig-meddig haldokló Kaplonyi Fúvószenekar vezetője, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy megmentője. Ebben az időszakban kezdett el az idősebb testvérem tubázni. Ekkor keltette fel nekem is az érdeklődésemet a fúvószene. Viszont még túl fiatal voltam a fúvós hangszeren való játékhoz. Végül 2009 februárjában, bár még ekkor sem voltam sokkal idősebb, engedményt kaptam az oktatótól, így elkezdhettem tanulni a játékot. Mondhatni, első perctől szerelembe estem. Ekkor már éreztem, hogy talán ez a nekem való út, hogy talán tévedtem, mikor kisgyermekként ellentmondtam a szüleimnek a zenéléssel kapcsolatban. Később a testvérem felvételizett a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakgimnáziumba, és az ő példáját követve én is úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom a felvételivel. Másrészről meg, igazából semmi más nem érdekelt, csak a trombitálás, tanulni meg egyszerűen utáltam. A nagy elhatározás után úgy alakítottam az életem, hogy fel tudjak készülni a felvételire, rengeteget gyakoroltam. A sok befektetett munka végül meghozta a gyümölcsét és felvettek engem is a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakgimnáziumba. Itt eltöltöttem csodálatos négy gimnáziumi évet. A rengeteg szaktudás mellett, amire ott tettem szert, beleszoktam a városi létbe, a kollégiumi életbe és távol az otthontól, teljesen önállósodni tudtam. 2017-ben érettségiztem a Kodályban, egyértelmű volt, hogy milyen irányban fogom folytatni a tanulmányaimat. Maradtam Debrecenben, hiszen felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára. Itt, habár nagyon sokat kellett gyakorolnom, mégis meg tudtam tapasztalni milyen is az egyetemista élet. Ennek az időszaknak azonban nagyon hamar véget kellett vetnem, mivel 2019 februárjában megnyertem a katonazenekari próbajátékot.

– A mai fiatalok között igazán ritka, hogy valaki a fúvószene szerelmese legyen. Mikor és hogyan jöttél rá, hogy te ezzel szeretnél foglalkozni?

– Ahogy fennebb is említettem nagyrészt a család, és főként a testvérem hatására kezdtem el zenélni, igazából még a debreceni gimnáziumot is miatta választottam. Viszont már 13–14 évesen éreztem, hogy talán nekem ez a hivatásom, ebben tudok kiteljesedni igazán. Ekkor jöttek a sikerélmények is, egész ügyesen haladtam a hangszeren, ezek hatására pedig méginkább elhittem, hogy talán tényleg tehetséges vagyok, és ezt nem kellene elpazarolnom. Az első mérföldkő ilyen tekintetben az volt, amikor egészen fiatalon már az 1. szólamot fújtam a zenekarban. Édesapám tanított a kotta nélküli játékra, az úgynevezett hallás után való zenélésre, amit nagyon élveztem, bár eleinte nagyon nehezen ment, de mindenképp nagyon sokat fejlesztett. Aztán ennek a folyamatnak volt a következménye, hogy elkezdtem a családi zenekarban, a Retromániában is zenélni. Rengeteg lakodalmat végigzenéltünk, ami által csak még jobban fejlődtem.

– Akkor mondhatni, hogy ti egy zenészfamília vagytok. A Retromániával a lakodalmak mellett a Nagykároly és Vidéke Egyesület által szervezett bálokon is rendszeresen felléptek. Mennyivel másabb az ilyen jellegű zenélés, mint a fúvószenekarban? Hogy kell ezt elképzelni, az egyik hivatás, a másik inkább hobbi?

– Nagyon szerettem lagzikban zenélni, az egy teljesen más műfaj, és jól esik néha kiszabadulni a komolyzene világából. Nagyon jó érzés látni, ahogy az emberek hajnalig arra szórakoznak, amit te nyújtasz a színpadon. Úgyhogy végülis lehet nevezni hobbinak, de nekem egyértelműen a hobbim a munkám és a hivatásom is. Mindemellett, amire nagyon büszke vagyok, hogy a Debrecen Big Band tagja is vagyok, ahol megint egy teljesen más műfajt játszunk. Itt swing, boogie, meg megannyi jazz-es műfaj is bekerül a repertoárunkba. Itt együtt játszhattam Szolnoki Péterrel (a Bon Bon húzóembere, megannyi film betétdal énekese), Majsai Gáborral, Szulák Andreával, Gájer Bálinttal és még sorolhatnám.

– Miért pont trombita? Más hangszerrel nem is próbálkoztál?

– A hangszerválasztás is igazából családi „nyomásra” történt. Édesapám javasolta, hogy tanuljak meg trombitálni, mivel ez egy nagyon sokrétű hangszer, sok stílusban ki tudom használni: tudom majd erősíteni a családi zenekart a lakodalmakon, meg talán így több zenekarban is megfordulhatok. Kijelentem, édesapámnak akkor teljesen igaza volt. Egyszer volt egy fellángolásom, amikor a trombita mellett meg akartam tanulni szaxofonozni, de nem volt igazi szerelem, letettem róla mindössze két hét után. Illetve még kisgyerekként, körülbelül hét évesen, voltam dob órán, de nem fogott meg. Már a második alkalmat kihagytam, mivel a focimeccs fontosabb volt. Emellett kötelező volt az zeneiskolában a zongora, így egy alaptudást sikerült elsajátítanom ezen a hangszeren is.

– Határon túli magyarként mennyire volt nehéz megállni a helyed olyan rangos iskolában, mint a Debreceni Zeneművészeti Egyetem? Adódtak-e különösebb nehézségeid?

– Abszolút nem éreztem és nem is éreztették velem, hogy más vagyok, mert én határon túlról érkeztem. Inkább abból adódtak a nehézségek, hogy faluról hirtelen felköltöztem a nagyvárosba, de ez Romániában is így lett volna. Teljesen egyedül, 15 évesen, nem könnyű, de a barátaim mindig mellettem álltak, ráadásul akkor még a testvérem is Debrecenbe járt, így tudott segíteni nekem megszokni a nagyvárosi életet. Szerintem az, hogy honnan jön valaki, vagy milyen nemzetiségű, származású, itt egyáltalán nem számít. Ha valaki tehetséges és emellett szorgalmasan gyakorol és tisztességes, becsületes akkor úgyis eléri a céljait a mi szakmánkban.

– Hogyan kerültél az V. Bocskai István Lövészdandár Helyőrségi Zenekarhoz? Mesélj, kérlek, kicsit erről, miből áll az ottani foglalkozásod?

– Eszem ágában sem volt még munkát keresni, amikor rábukkantam a közösségi oldalon egy hirdetésre, hogy a Bocskai István Lövészdandár Helyőrségi Zenekara trombita próbajátékot hirdet. Megakadt rajta a szemem, folyton motoszkált a gondolat a fejemben, hogy meg kellene próbálni, hátha összejön. Megbeszéltem ezt a családommal is és mindenki támogatott, így elhatároztam, hogy, bár egy ideig még nem terveztem „állásinterjúra” menni, de felkészülök a próbajátékra. 2019. február végén volt a próbajáték, és szerencsére a trombitajátékommal sikerült elnyernem a zenészek bizalmát, így mellettem döntöttek. De nem csak ennyiből állt, részt kellett vennem egy alapkiképzésen is, mivel anélkül nem állhattam munkába. Nagy kihívás volt ez számomra, hiszen zenész vagyok, nem sportoló, elég lusta életmódot folytattam akkoriban. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy fogom bírni majd a fogyókúrát és futni fogok minden nap. De ez is sikerült, egy hónap alatt sikerült fogynom 13 kg-t és a fizikai erőnlétemen is sikerült nagyon sokat javítanom. Így elvégeztem a hét hetes kiképzést, amikoris csak arra koncentráltam, a trombitát szinte elő se vettem, nem is lett volna időm gyakorolni a sok fizikai megterhelés mellett. A munkánk fő része igazából a temetéseken, koszorúzásokon, zászlófelvonásokon való zenélés, de mindemellett rengeteg koncertet is lebonyolítunk és a katonai teendők sem szorulnak háttérbe. A zenélés mellett nem lustulhatunk el, hiszen évente kell fizikai alkalmassági vizsgát tennünk, illetve lövészet és több tíz kilométeres menetgyakorlat is van minden évben.

– Gratulálok! Beszéljünk kicsit könnyedebb témákról is. Milyen az élet Debrecenben? Sikerült ott beilleszkedned? Egyáltalán jut a szórakozásra is időd a tanulás és a zenélés mellett?

– Nagyon szeretem Debrecent, és már meg is szoktam, sok ismerősöm lett már ennyi év alatt. Ennek ellenére mindig nagy öröm számomra hazamenni Kaplonyba, ha nem is tudok mostanában túl sokszor, a vírushelyzet miatt. El kell fogadnom, hogy nagyon sok minden köt ide már, mostmár Debrecent kell az otthonomnak neveznem. Egyetemistaként egy jó bulira mindig jut idő, de csak szigorú keretek között. Mióta dolgozom, azóta természetesen kevesebb energiám van az ilyesfajta szórakozásra, de abszolút nem panaszkodom, amire akarom, arra úgyis megtalálom a megfelelő alkalmat.

– Idén diplomázol az egyetemen. Mik a terveid a jövőre nézve?

– Nem tervezek különösebben nagyobb változásokat a jövőre nézve, mivel valószínűleg ugyanezt fogom csinálni, mint most, annyi különbséggel, hogy nem kell munka mellett egyetemre is járnom. Ez lényegesebben megkönnyíti majd a dolgomat és több időm jut majd magamra.

Lang Gyopárka

Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap 2021. február 4-ei lapszámában