„Hallgassuk meg, mit akarnak a gyermekeink!”

Dr. Szilágyi Evelinnel beszélgettünk. Egyebek között annak okán, hogy ő Kaplonyból jó ideje elköltözött. Nyilván nagyon szereti a szülőfaluját, de más települést is volt alkalma megismerni. Vajon ő mit mond, milyen irányba kell továbblépni?

– Boldog születésnapot kívánok, Evelin! Hogy ünnepelsz? Hol? Kikkel? Egyáltalán mi történik mostanság veled, mesélj, kérlek, egy picit.

– Sziasztok! Nagyon jól esett a köszöntés. Kicsit megkésve válaszolok, de annál nagyobb örömmel és lendülettel. A születésnapom a párommal töltöttem és néhány kedves barátunkkal, közbeiktatva egy borszéki kirándulással. Hogy mi történik velem mostanság? Jelen helyzetben, eltekintve ettől a vírus ribilliótól, a marosvásárhelyi Sürgősségi Kórház Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti osztályán dolgozom gyakornok, azaz rezidens orvosként. A harmadik gyakornoksági évemet koptatom immáron, még van kettő ezen kívül. Szabadidőm nagy részében a párommal vagyok és folyamatosan képzem magam, hogy minél inkább szembe tudjak nézni azzal amit az élet gördít elém.

– Szólj, kérlek, a terveidről is. Merre fogsz praktizálni? Merre szeretnél?

– Igazából erre nem tudok nektek most pontos választ adni. Állami szférában még nincs végleges posztom, a rezidens éveim lejártával tudok erről majd többet mondani. Azt azonban elmondhatom, hogy ha a körülmények adottak lesznek, és a magánéleti döntéseim is megegyeznek a munkaügyiekkel, akkor semmi akadálya annak, hogy akár a szülőhelyemhez közel végezzem a pályafutásom.

– Annak idején mikor realizálódott benned, hogy az egészségügy jelenti számodra az utat?

– Amikor kis óvodás voltam, már megfogalmazódott bennem, hogy mindenképp emberekkel akarok foglalkozni és segíteni akarok rajtuk. Namármost akkori tudásommal úgy gondoltam, hogy az egészségügy az, amivel a legtöbbet tudok segíteni. Mára már sok mindennel kiegészítettem ezt a tudást, egyre tudatosabban emberi lényként kezelem a pácienseimet. Hiszen ahogyan a régi mondás tartja, ép testben ép lélek, ez igazából fordítva is igaz. Sokszor egy kis bátorítás, kommunikáció és az, hogy csak szimplán meghallgatunk valakit, többet ér, mint egy fájdalomcsillapító. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség gyógyszerekre, de amint lehet, ne vegyünk be minden fejfájásra egy aszpirint. Nézzük meg, hogy aznap ittunk-e elég vizet és bevittünk-e elég sót a szervezetünkbe. Ugyanis a fejfájások nagy része só- és vízhiány. A közhiedelemmel ellentétben merem állítani, hogy fogyasszunk bátran sót.

– A kaplonyi általános iskola megfelelő alapot adott-e ahhoz, hogy a Nagykárolyi Elméleti Líceumban megálld a helyedet?

– Úgy gondolom, hogy a kaplonyi iskolában remek tanárok vannak és elegendő volt ahhoz, hogy megálljam a helyem az Elméleti Líceumban. De ha megengeditek, megosztok veletek egy olyan vagány dolgot, amit az utóbbi időben tanultam, magáról a tanulásról és a tanulás akadályairól, aminek ha a tudatában lettem volna elemi iskolás koromban, mára már zseni lehetett volna belőlem :)). Arra jöttem rá, hogy nagyon sokszor nem értjük a szavakat, fontos minden szót érteni és tisztázni. Gyerekek, létezik tanulási technológia!

– A nagykárolyi középiskola megfelelő alapot adott-e ahhoz, hogy a marosvásárhelyi egyetemen felvedd a ritmust?

– Ugyancsak azt tudom mondani, mint az előző kérdés esetében. Teljesen hozzáértő tanáraim voltak, akiknek hálás vagyok a mai napig, hogy felkészítettek, hogy megálljam a helyem nemcsak az orvosi egyetemen, hanem véleményem szerint bárhol.

– Nagykároly és vidéke számára értelemszerűen alapvetően fontos, hogy az innen elszármazott orvosok visszajöjjenek, a jövőjüket itt képzeljék el (nyilván nem minden esetben, hiszen egy agysebész nem tud egy kisvárosi közegben praktizálni, egész egyszerűen nem is lehet megteremteni a szükséges feltételeket). A kollégáiddal beszélve mi az, amit hívószóként értelmeznétek?

– Az én szakterületem az egy sebészeti ágazat. Mindamellett az a szerencse ért, hogy ha nincs lehetőségem műteni, akkor is mint járóbeteg rendeléssel eleget tudok tenni a közösségnek és a környezetemben élőknek. Tudomásom szerint a nagykárolyi kórházban jelen pillanatban nincs Fül-Orr-Gégészeti osztály, csak járóbeteg rendelő. Mindenképp csábítóbb lenne, ha osztályon dolgozhatnék és sebészeti beavatkozásokat is végre tudnék hajtani, de ha nem lesz erre lehetőség, akkor sem fogok kudarcot vallani semmiben. Azt, hogy ez a szülővárosomban vagy épp máshol lesz, azt az idő és a magánéleti körülmények eldöntik.

– Számodra mit jelent Kaplony? Szülőfalu? Az itteni „életérzést” miként tudnád pár mondatba összezsúfolni?

– Gyermekkorom, serdülőkorom megalapozó színhelye volt Kaplony. Nagyon szerettem az otthoni légkört, hogy a falu bármely szegletébe mentem, otthon voltam. Ugye én már 9 éve, hogy elköltöztem onnan, de a mai napig, amikor hazamegyek, úgy érzem, hogy otthon vagyok. Szerettem az énekkart, olyan volt számomra, mint egy nagy család, a régi furulyaegyüttesünk, az ifjúsági kórust, a kulturális eseményeket, mert azokban elég gazdag Kaplony népe. Sok kreatív és jó szándékú ember él ott. Mindig szívesen megyek haza hozzájuk.

– A jövőben mi lehet a „feladata” Kaplonynak? A vidékbeli települések közül itt aránylag szép számban vannak gyermekek, esetleg erre kellene építeni? Mint elszármazott értelmiségi milyen célirányt javasolnál

– Azt tudom javasolni a szülőknek, hogy hallgassuk meg, mit akarnak a gyermekeink. Ami a jövőt építheti az az, ha hagyjuk kibontakozni a gyermekek szárnyait. Ha valaki mérnök akar lenni, akkor legyen, ha valaki traktorral mezőgazdasággal akar foglalkozni, akkor abban támogassuk. Ne próbáljuk a saját céljainkat ráhúzni a gyermekeinkre, mert azok nem az ők céljaik és nem fogják szívvel lélekkel csinálni. Azt tegyük, hogy minden tudást nyújtsunk át gyermekeinknek, amivel rendelkezünk, és engedjük, hogy magukévá tegyék azt. „Szeretünk a holnap szemszögéből gondolkodni. A holnapot viszont a jelen tollával írják, a múlt tintájával.” – L. Ron Hubbard.

M. T. R.