Illő főhajtást tartottak idén is a Kaplony községből deportáltak emlékére vasárnap.

Csizmár Antal olvasta fel a Szent Antal római katolikus templomban megtartott emlékező szentmise keretében az alábbi szöveget.

Szép kötelességünk a megemlékezés

„Minden nap sokszor előveszem a két kicsi fiam, Pityuka meg Gáborka fényképét. Ahol tehetem, érdeklődök az apjuk felől, hátha legalább ő hazamehet hozzájuk, de itt senki nem tud róla semmit. Pityuka jár a templomba? Imádkozzál édes fiam, ha nincs nagyon hideg, menj a templomba. Majd a nyáron mind a ketten menjetek Gáborkával. Imádkozzátok el sokszor a Most segíts meg Máriát. Ha hazamegyek, valamennyien, az egész család együtt megyünk majd a nagymisére. Vajon vannak-e még katonák odahaza? Kedves szüleim, adjanak meg mindent a fiúkáknak, ne is vegyék észre, hogy apa, anya nélkül maradtak.”

81 éve a kollektív bűnösség elve alapján vittek el embereket Kaplonyból. Többségük 5 évet dolgozott odakint. Nehéz fizikai munkát végeztek nők és férfiak. Éheztek, nem volt orvosi ellátás. Túl sokan, körülbelül 70 fő elhunyt a több mint 350 elhurcoltból. Ott maradtak a Donbászban, ahol most háború zajlik. Akik hazaértek, életük végéig viselték a traumát.

1944 végén, amikor a szovjet csapatok már a Kárpát-medence területén jártak, a Szovjet Állami Honvédelmi Bizottság 7161. számú rendeletében meghagyták a 17 és 45 év közötti német nemzetiségű férfiak és a 18 és 30 év közötti német nemzetiségű nők „munkára” való toborzását. A hivatalos indoklás szerint a háború okozta károk helyreállításához volt szükség a munkaerőre, ám valójában kollektív büntetésről és etnikai tisztogatásról volt szó. Az sem számított, hogy valaki magyar vagy román állampolgár volt-e, pusztán a német hangzású név volt a kritérium.

Kaplonyban a „kis munkára” behívottaknak a jelenlegi kultúrházhoz kellett jönniük. Onnan a nagykárolyi vasútállomásra. Onnan marhavagonokban szállították őket a Szovjetunióba. Az út embertelen körülmények között zajlott. Túlzsúfolt, fűtetlen vagonokban, kevés élelemmel és vízzel utaztak napokig, hetekig, gyakran mínusz fokokban. Többen már az út során meghaltak éhezés, fagyás vagy betegség következtében. A célállomások a szovjet munkatáborok, a GULAG-rendszer részei voltak, főként a Donyec-medence szénbányái és ipari létesítményei.

A lágerekben az élet maga volt a pokol. És ez nem túlzás! Ugyan melyikünk lenne ma képes elviselni azt, amit a nagyszüleinknek, dédszüleinknek kellett? A foglyokat embertelen körülmények között tartották, gyakran túlzsúfolt barakkokban, alultáplálva és a legkeményebb fizikai munkára kényszerítve. A munkaidő hosszú volt, a pihenőidő minimális, és a higiéniai viszonyok kritikusan rosszak. Az éhezés, a hideg, a betegségek és a kimerültség tizedelte a foglyok sorait. Sok kaplonyi is ott lelte halálát, messze otthonától és szeretteitől.

Azok, akik túlélték a fizikai megpróbáltatásokat, a lelki terhekkel is meg kellett küzdeniük. A reménytelenség, a családjuktól való elszakítottság és a bizonytalanság felőrölte az idegeket. Mégis, sokan megőrizték hitüket és emberi méltóságukat. Összetartottak, segítették egymást, és reménykedtek a hazatérésben. A Kaplonyból elhurcoltak közül többen együtt voltak egy-egy lágerben, ami némi támaszt és közösségi érzést nyújthatott a nehéz időkben.

A túlélők hazatérése fokozatosan, 1947 és 1949 között történt, de volt, aki csak az 1950-es évben szabadult. Az otthon maradt családtagok éveken át nem tudtak semmit szeretteik sorsáról. Olyan is előfordult – nem is egy esetben –, hogy az itthoniak úgy tudták, hogy gyermekük, házastársuk, édesapjuk meghalt odakint. Amikor mégis hazatértek, alig lehetett rájuk ismerni. Elcsigázott, beteg emberek tértek vissza, akik a lágerek borzalmait sosem feledhették.

A hazatérés sem jelentett megnyugvást. A deportáltak bélyeggel éltek, gyakran gyanakvással fogadták őket, és sokszor nehezen tudtak beilleszkedni a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok közé. A hallgatás korszaka következett, évtizedekig nem lehetett nyíltan beszélni a történtekről. A traumát elfojtották, a sebeket mélyen eltemették. A hitük segítette őket. Merthogy a pokoljárás dacára a többségük családot alapított, vagy a meglévőt bővítette. Összességében állíthatjuk, hogy a pokoljárás után teljes életet éltek.

Éppen ezért alapvető, hogy évről évre emlékezzünk rájuk. Arra, hogy a hitük révén túlélték a poklot. Hogy példaképeink. Olyan értelemben a példaképeink, hogy hittel még a földi pokol is túlélhető. Ez a „szépsége” az ő életüknek. Hogy példaképek, a mi példaképeink. Ugyanakkor kötelességünk is emlékezni rájuk, arra, amit velük tettek. Hiszen látjuk, féljük, hogy akár holnap ismét előfordulhat az, hogy valakit elvisznek. Tőlünk nem messze háborúba viszik az embereket. Ki tudhatja, lehet holnapután már amolyan kollektív bűnösséget kiáltanak valakikre. Az ő tanúságtételük tehát az, hogy hinni kell. Családban kell élni. Hogy a földi poklot is meg kell próbálni túlélni, merthogy talán mégis van szebb holnap. A másik üzenetük az, hogy értékelni kell a mát. Mindennek örülnünk kell. Meg kell becsülni a mát. Nem kell csomót keresni a kákán. Arra kell törekednünk, hogy az esetleges rosszban meglássuk a kegyelmet, hiszen sok esetben jobb a kis rossz, mint a nagyon-nagyon rossz.

Emlékeznünk kell tehát!

Egy kaplonyi deportált levele

Kelt 1947. december 22-én

Drága jó édesanyám, én el sem tudom képzelni, hogy mi lehet az oka, hogy én nem kapok levelet, mikor én annyit írok. Nem tudom, hogy magok sem kapnak tőlem, vagy már elfelejtkeztek rólam. Olyan rosszul esik, hogy már három éve, hogy itt vagyunk, és én azt sem tudom, hogy mi van otthon: élnek, vagy egészségesek, vagy mi van velök. (…)

Drága jó édesanyám, küldök egy fényképet, de tudom, ha meglátják, meg sem ismernek, úgy megviselt a sors és a sok gond, úgy megvagyunk öregedve. De én már belenyugodnék mindenbe, ha eljönne az a boldog perc, hogy hazasegítene a jó Isten, akkor a drága jó édesanyámat és a szeretet jó testvéreimet életben és egészségben találjam; akkor minden szenvedést el fogok felejteni, ha lesz akinek ki tudom magam panaszkodni. Drága jó édesanyám, sokat gondolok haza, és álmomban sokszor otthon vagyok – olyan boldog is vagyok, de mikor felébredek, újra csak a lágerben hervadok. Tehát drága jó anyám, imádkozzanak nagyon sokat, hogy a jó Isten minél hamarabb elégelje meg a szenvedésünket és nyissa ki a lágerek ajtaját és mi, sokat szenvedők, kiszabaduljunk. (…)

Drága jó édesanyám, én a szénbányában dolgozok, a szén közül válogatom a követ. A dolgom elég tűrhető, csak hideg ne legyen, mert ülve dolgozunk és akkor fogunk fázni. (…)

Drága jó édesanyám, magok már megint várják azt a szép karácsonyt, amelyiket én már harmadjára fogok itt tölteni, ebben a vad idegenben, ahol a szentgyónásról, sem áldozásról nem tudhatunk, de azért mi is várjuk a kis Jézus születését, a mi ajkunk is fogja rebegni, hogy „Krisztus Jézus született, örvendezzünk”. Jaj, jaj, de boldog is lennék, ha azon a szép éjféli misén jelen lehetnék. Tán meghasadna a szívem is, mert bizony már három éve, hogy templomot nem is láttam. Drága jó édesanyám, imádkozzanak sokat, hogy minél hamarabb megszabaduljunk ettől a pogány élettől.

Drága jó édesanyám, tudom magok már megölték a kövér hízókat, és sok jót ehetnek, amiből én már régóta nem vehetek részt (…) bár olyan jól esik itt a kenyér magába, hogy otthon nem esett olyan jól semmi se. (…)

Drága jó anyukám, imádkozzanak sokat, hogy a világ négy sarkából még egyszer a kis családi otthonunkba mehessünk, mert boldogok csak úgy lehetünk igazán. (…)

Most már zárom soraimat, csókolok mindenkit, a drága jó anyámat és szerető testvéreimet számtalanszor. Üdvözlöm a rokonokat. Maradok gyermeki és testvéri szeretettel a messze idegenben. Isten velök a boldog viszontlátásig!

Török Imre egykori kaplonyi polgármester, iskolaigazgató, NDF-elnök írta az alábbiakat pár éve:

Gondolatok a deportálásokról

„Akik elfeledkeznek a múltról, arra vannak ítéltetve, hogy megismételjék azt” (Idézet a dachaui koncentrációs tábor bejáratánál)

A romániai németeknek vagy német származású civil embereknek Szovjetunióba, kényszermunkára való elhurcolásuk 1989-ig tabu téma volt. Nyilvánosan, hivatalosan nem írhattak, nem beszélhettek róla az országban, akárcsak a zsidók romániai kálváriájáról. Következésképpen azok a román polgárok, akik nem voltak szemtanúi, vagy rokonaik révén érintettjei e siralmas eseményeknek, valamint a fiatalabb nemzedékek, nem szerezhettek tudomást róluk.

Azonban sváb falvakban, a háború utáni generációk, családi körben vagy a „hostubálások” alatt elhangzott elbeszélésekből sokat megtudhattunk a háborús eseményekről és a deportáltak sorsáról. (Alulírott, szüleimtől megtudhattam, hogyan sorozták be nagybátyámat SS katonának. Többek között, nagyszüleimnek miért kellett szekerekkel, vagyonukat elhagyva Németországba menekülniük, és miért nem maradtak ott. A hazatérés után egyesek miért váltak földönfutóvá, hajléktalanná. 1950-ben a deportálásból haza érkezett nagynénémtől első kézből megismerhettük milyen életük–haláluk volt a deportáltaknak és milyen volt az élet a „dicsőséges” Szovjetunióban.) Fontos lenne minden nemzedéket megismertetni saját nemzetének–nemzetiségének történelmével (is). Ezért bizonyos rendezvények, megemlékezések történelmi eseményekről nem csak kegyeleti szándékból, hanem a megismertetés céljából is szerveződnek… Nevelési célkitűzések szempontjából sem elhanyagolható megragadni az ilyen alkalmakat, hiszen kötelességünk elítélni minden szenvedést, pusztulást és pusztítást, okozó eseményt.

A rendszerváltás után nagyszámban jelentek meg dolgozatok a deportálásról, folyóiratokban és könyvek formájában. Ezekből az írásokból részletesen megismerhetjük a szatmári svábok háború utáni kálváriáját. Megtudhatjuk, Romániát arra kötelezték, hogy román állampolgárokat bocsásson a szovjetek rendelkezésére, a nagymértékben lerombolt országot újjáépíteni (SZEB/szovjet parancs). Választ kaphatunk arra a kérdésre miért történt a deportálás? Miért csak németeket deportáltak, holott a Szovjetunió elleni támadásban a német hadsereg mellett, magyar és román csapatok is részt vettek. Hogyan maradtak ki a sváb parasztok, deportáltak az 1945-ös földreform alkalmával a földhözjuttatottak névsorából. (…).

A rossz – nemzetközi egyezmények szerint – és helytelen döntések nyomán 1945-ben a romániai német közösséget katasztrófának mondható csapás érte, amikor kb. 70 ezer német nemzetiségű vagy német eredetű román állampolgárt elhurcoltak a szovjet munkatáborokba. Szatmár környékéről 4700 személyt deportáltak, közülük 700-an életükkel fizettek a „kollektív bűnösségért”! Kaplonyból kb. 360 17 és 45 év közötti férfit, valamint 18 és 35 év közötti nőtt internáltak az ukrajnai gulágokba, közülük kb. 60-an már nem térhettek haza. A deportáltak pontos számát legtöbb esetben nem lehet megállapítani, mert sok esetben hiányos a lágerekben elhunytak listája az utódok nélkül elhunytak adatainak elvesztése, vagy a más országba települtek adatainak kimaradása miatt. A kaplonyi számokat Merli Béla és Atfater Dezső tanítóknak az 1990-es években végzett összeírásai alapján a nem rég elhunyt Ludescher Ferenc és mások közreműködésével állapították meg.

Az emberek befogása a településeken a helyhatóságok által előre elkészített listák alapján, többnyire azonos forgatókönyv szerint történt. Félrevezetéssel vagy megfélemlítéssel gyorsan fogságba ejtették őket. Nem törésmentesen történt az átmenet, a meleg családi körből, a megszokott falusi környezettből, télvíz idején, egy távoli, rideg és hideg, testi és lelki szenvedéseket okozó, ellenséges világba. Ez volt a kezdete a hosszú évekig tartó kálváriának, melynek megdöbbentő és megható részleteiről sokat megtudhatunk Boros Ernőnek, Baracsi Bélának, Doru Radosav, Bujor Dulgau, és más, a témával foglalkozó szerzőknek az írásaiból.

A háború után a nagy számú deportált mellett a fronton fogságba esett katonák, valamint a „csűrösök” is hazájuktól távoli haláltáborokban szenvedtek. Az ő sorsuk összességében vizsgálva talán még kegyetlenebb volt, mint a deportáltaké, amit a fent említett szerzők részletesen leírták könyveikben. Ugyancsak ott megtudhatjuk, hogy kik voltak a csűrösök.

Ha családok szemszögéből vizsgáljuk a tragikus eseményeket, mindegy, hogy Auschwitzban, gulágokban, fronton vagy hadifogságban veszítették el szeretteiket, egyformán nagyon nagy lelki fájdalmat okozott a hozzátartozóknak.

Nekünk, túlélőknek az a dolgunk, hogy emlékezzünk rájuk, imádkozzunk értük, és neveljük úgy a felnövekvő gyerekeinket, hogy azok mindenképpen teremtsenek egy erőszakmentes békésebb világot.

És igen, igaza van Török Imrének: a szép kötelességünk: „emlékezzünk rájuk, imádkozzunk értük, és neveljük úgy a felnövekvő gyerekeinket, hogy azok mindenképpen teremtsenek egy erőszakmentes békésebb világot.”

Idézzünk egy másik írásból is:

„Kedves, mosolygós öregúr volt az a bácsi. Nekem azt mondta, hogy istenfélő magyarnak tudja magát. Mégis mint svábot vitték a messzi Muszkaföldre. Túlélte. Sokat mesélt az ottani éhezésről, a nyomorúságról. Minden pillanatában hazavágyott. Az imák szárnyain jutott el szeretteihez – igaz, pillanatokra. Amikor öt hosszú év után harmincegynéhány kilósan hazatérhetett a temetőbe vezetett első útja. Saját sírját találta ott. Egy másik családi történet szerint a padláson találta meg a saját sírfeliratát. A lényeg az, hogy ennek az embernek volt ereje családot alapítani, gyerekeket felnevelni, unokáknak, sőt dédunokáknak örülni. Kevésszer beszélgettünk, többet nem tudok róla. Bennem annyi maradt meg belőle, hogy mindig imádkozott és énekelt.

Rá, valamint a többi deportáltra emlékezünk ma. Azokra, akiket kollektíven bűnösnek kiáltottak ki. Mint németeket vittek az ő ínséges keresztútjukra. Nőket, férfiakat vegyesen. Családalapítás előtt álló, vagy éppenhogy családot alapító embereket. Az imádság tartotta bennük a lelket.

Imádkozni megyek én is ma a világháborús emlékmű elé. Főhajtással tisztelegni erejük, hitük előtt.”

„Amióta itt vagyunk, templomot nem láttunk, harangszót nem hallottunk, mert sok mindentől elzár bennünket a magas drótkerítés. Ha nem vagyunk munkába, akkor imádkozunk, gondolkozunk a kemény priccsen, és vigasztaljuk egymást.

Drága Pityukám és Gabikám, hogy vagytok, nem feledkeztetek meg az anyáról és az apáról? Imádkoztok sokat értünk, jártok templomba? (…) Drága fiaim, ne kérjetek játszót a Jézuskától, hanem édesanyáért, édesapáért meg keresztanyáért imádkozzatok, hogy karácsonyra otthon legyünk, és együtt ünnepeljünk. (…)

Kedves kis húgom, hogy vagy, jársz iskolába? A mamának segíts dogozni és imádkozz értünk. A kisfiúkat tartsd rendben, mossál rájuk és foltozz, viseld gondjukat, mint ha az édesanyjuk lennél. A jó Isten is megsegíti, aki az árváknak a gondját viseli. Sokszor csókolja az anya a két kis szőke fiát!”

„Elbúcsúztunk az 1946-os, ínséggel, keserűséggel és csalódással teli esztendőtől. Számbelileg megfogyatkozva, borúsan tekintünk a kilátástalannak tűnő jövőbe. Növekszik a szigor a lágerben, újabb megszorításokat alkalmaznak a munkahelyen. Semmi jele annak, hogy kétévi kényszermunka után hazaengednének. Már a helybeli munkatársaink is beleuntak a jóhiszemű hitegetésekbe. Mi is már rég rájöttünk, hogy dajkamese az egész, mégis szívesen hallgattuk őket, jól esett, hogy együtt éreznek velünk.

Az eddig sem kielégítő lágerkoszt tovább romlott. A káposztalevesnek nevezett löttyben, a rongydarabként úszkáló leveleken kívül, hiába keresünk egyebet. Második fogásnak, sós vízben főtt, híg darakását, illetve árpakását kapunk, apró halacskákkal, máskor diónyi főtt marhahússal. Éhséget csillapító a fekete tégla alakú kenyér, amiben a kemény hideg beálltával, jégkristályok csillognak, míg fel nem enged a konyha melegében. Gyakorlatilag nincs mivel pótolni e silány kosztot. (…) Éhezünk.”

Nos, nehéz megszólalni.

„Ritka volt az olyan ház, ahol ne sirattak volna egy anyát, egy apát, egy fiút vagy egy lányt” – hangzik el évről évre a Szent Antal-templomban.

Történelmi tény, hogy a több mint ötezer szatmári sváb lakos elhurcolását az 1944 őszén szovjet közigazgatás alá rendelt katonai hatóságok bonyolították le, az általuk kinevezett helyi, az esetek többségében román nemzetiségű policok közreműködésével. A dokumentumokból és interjúkból kitűnik a negyvenkét települést érintő deportálás álságos, csalárd indoklása, lebonyolítása: Tasnádon például avégett szólítottak „szavazásra”, hogy eldönthessék „román vagy magyar nyelven folyjék jövőben a közigazgatás”; Nántűn azért, hogy „népszavazás útján döntsenek Észak-Erdély hovatartozásáról”; Krasznasándorfalun bíróválasztás végett „mozgósítottak”; Erdődön „a magyarság lélekszámának a megállapítása” volt a „tét”. A szovjet tisztek romeltakarításról, pár hetes „közmunkáról” szóltak, csak ritka esetben arról, hogy őket a háború sújtotta Szovjetunió újjáépítése végett viszik el szülőföldjükről, szakítják ki családjuk köréből. Arról, ami rájuk vár, éppenséggel nem esett szó. Németként deportálták őket, annak ellenére, hogy nagy részük csak származásában tekintette magát svábnak, németnek; vitték el őket akkor is, ha a falvak többsége esetében már évtizedek óta magyarnak vallotta magát, már nem is beszélte ősei nyelvét. Szabályerősítő kivételként nyújt képet a Szaniszló községben lefolyt deportálás, ahonnan a sváb származásúak mellett görög katolikus románokat és református magyarokat is elhurcoltak, ami máshol csak elvétve fordult elő.

A kollektív bűnösökként megbélyegzett tömegek iszonyú körülmények közé kerültek. A vallomásokat, emlékeket olvasva sem tudjuk elképzelni azt a szenvedést, amit átéltek, a reménytelenséget, a rájuk mért robot terhét, a valamikori hazatérés bizonytalanságát, az elvesztett honfitársak miatti fájdalmat, a hazatérés, szeretteik viszontlátása fölötti örömüket.

Zárásként ennyi nyomatékosítunk: alapvető, hogy évről évre emlékezzünk rájuk. Arra, hogy a hitük révén túlélték a poklot. Hogy ők példaképeink. Olyan értelemben a példaképeink, hogy hittel még a földi pokol is túlélhető. Ez a „szépsége” az ő életüknek. A példamutatás. Ugyanakkor kötelességünk is emlékezni rájuk, arra, amit velük tettek. Hiszen látjuk, féljük, hogy akár holnap ismét előfordulhat az, hogy valakit elvisznek. Tőlünk nem messze háborúba viszik az embereket. Ki tudhatja, lehet holnapután már amolyan kollektív bűnösséget kiáltanak valakikre. Az ő tanúságtételük tehát az, hogy hinni kell. Hogy a földi poklot is meg kell próbálni túlélni, merthogy talán mégis van, lesz szebb holnap. A másik üzenetük az, hogy értékelni kell a mát. Mindennek örülnünk kell. Meg kell becsülni a mát. Nem kell csomót keresni a kákán. Arra kell törekednünk, hogy az esetleges rosszban meglássuk a kegyelmet, hiszen sok esetben jobb a kis rossz, mint a nagyon-nagyon rossz.

Szép kötelességünk tehát a megemlékezés. Találkozzunk jövőre is!