Kérem, ne olvassa el az alábbiakat az, aki bölcsességet vár ezen soroktól. Ugyanis egész egyszerűen butaságot tenne, hiszen mindösszesen találomra összeszedett közhelyek következnek. Kérem, az se olvassa el, aki… Tulajdonképpen senkinek sem ajánlom jó szívvel az alábbiakat. Nincs semmi értelmük!

Az a magyarázat a megszületésükre, hogy késztetést érzek az elmúlt négy évről való gondolkodásra, vagyis még inkább arra, hogy egy szemléletet, egy útmutatót fogalmazzak meg magam számára. Egy viszonyítási pontot, melyhez igazodhatok az előttem, azaz előttünk álló négy év során.

Erre talán azért van szükségem, mert négy esztendeje egy kereskedelmi műsorban két többmandátumos polgármester arról beszélgetett, hogy a közigazgatási feladatkör olyannyira bonyolult, hogy egy „pályakezdőnek” esélye sincsen felvenni az ütemet. Teljes mértékben egyetértek! – így, utólag. Mégis – így, vagy úgy – eltelt négy év. A milyensége pedig valamilyenre sikerült, az illendő szerénységet levetkőzve elmondhatom: a körülményekhez képest hasznosan.

Ez persze korántsem az én érdemem. Ez az egész csapatmunka! S nekem mindig akadtak társaim. Olyanok, akik a munka rájuk eső részének elvégzésén túl segédkeztek az én teendőimben is. Ezért kiegészíteném a sokmandátumosok megállapítását: egyedül egyszerűen képtelenség, azonban – bár nehezen – csapatmunkában van esély. A próbálkozás pediglen kötelesség, hiszen a választók ezzel bíztak meg bennünket.

Nos, ez az egész gondolatsor leginkább magamnak szól. Annak az esendőnek, aki az újabb, immár második időszakának nekifut. Sok sikert kívánok magamnak! Sok-sok szerencsét, merthogy az kell. Egészséget – sajnos megtapasztaltam az elmúlt négy évben, hogy ez is alapfeltétel… Türelmet, merthogy semmi sem sikerül elsőre, másodjára sem, és sokadjára is csak számos véletlen kiszámíthatatlan alakulása révén. Tisztázzuk: a jó szándék ugyan nem elég, hiszen „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” Mégis elengedhetetlen. Kell! S hogy mi kell még? Kezdjünk – azaz kezdjek hozzá.

A feje tetejére állt a világunk. (Mondtam előzőleg, hogy közhelyeket fog tartalmazni a szöveg – s ez még csak a kezdet!) Azonban nekünk az a küldetésünk, arra vállalkoztunk, hogy ebben a „feje tetejére állt világban”, amely „sosem látott mértékben változik”, amelyben „a mai dolgok nemhogy holnapig nem érvényesek, hanem estig sem” stb.; nos, ebben éljünk, mi több, a körülményekhez képest jól éljünk. Ha belegondolunk a cél még inkább az, hogy ne csak mi éljünk jól, hanem valamelyest elérjük, hogy a gyerekeink is jól éljenek. Azaz ne a ma legyen a legfontosabb, hanem a holnapra is gondoljunk. Nyilván úgy, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy az a bizonyos holnap egészen más lesz, mint a ma. Abból az alapfeltételezésből kell kiindulnunk, hogy a ma és a holnap nem eleve elrendelt. Sőt, hinnünk kell abban, hogy a ma és a holnap miben- és milyen léte a számos rajtunk független, a mi erőnkhöz képest befolyásolhatatlan tényezőn túl, rajtunk is múlik. Ezért nekünk, embereknek saját felelősségünk is van. Azon kell hogy munkálkodjunk: élhető legyen a ma, illetve a holnap is!

Így a kötelességtudat nélkülözhetetlen. Ez a fogalom – az én értelmezésemben – a szabályoknak való megfelelést jelenti. Vannak ugyanis előírások, amelyek lehetnek törvényi eredetűek, illetőleg nem le- és körülírtak, hanem erkölcsi gyökerűek. Az embernek ezek összessége alapján kell törekednie a helytállásra a családjában, a szűkebben vett közösségében – így a lakóhelyén –, térségi, nemzeti, országos, avagy nemzetköziben is. Hogy pontosítsak: a földrajzilag meghatározottakon kívül mindez vonatkozik a szakmai, a sorstársi, a felekezeti, vallási, a gondolkodásmódbeli stb. közösségekre is.

Persze nem csak szabálykövető módon kell ellátni ezeket a feladatkörhöz társuló kötelezettségeket, hanem arra kell törekedni, hogy erényesen lássuk el azokat. Olyanná kell válni belülről – és tenni kell ennek érdekében, akkor is, ha tudatában vagyunk annak, hogy teljes egészében nem sikerülhet sohasem tökéletesen azzá válnunk. Összegezve: munkálkodni kell a cél érdekében.

Félreértés ne essék, szerintem minden embernek, a közösség minden tagjának munkálkodnia kell ezen vágy megvalósításáért. Magatartásban úgy hozzáállni, hogy már-már ösztönszerű legyen a munkálkodásra való törekvés. Mindenkinek a maga módján, a maga erejéhez és a közösség által megszabott feladathoz mérten kell iparkodnia. (Az emberi természet sajátja az, hogy kétféle van: az, aki képes közösségben gondolkodni, olykor az önös érdekeket háttérbe szorítani, mégpedig a holnap érdekében, s van az, aki a pillanatnak él, a látszólagos haszon lesője. Aki sehogyan sem érti meg, hogy a közösség része ő maga is, és a saját, avagy a ma csalóka hozadéka árt a holnapnak, az egész célnak. Ezt el kell fogadni! Mindkét embertípus van, és lesz. Ezzel együtt kell élni! Nem könnyű, de az emberiségnek már sok ideje sikerül… Akkor a mi kis közösségünkben miért ne lehetne ezen feltételek mellett a cél érdekében munkálkodni? Miért kellene a körülmények okán kétségbe esni?)

Példát kell mutatni! Ez egy újabb kötelességünk, ez is elengedhetetlen. Ha feltételezzük, hogy „a világ a feje tetejére állt”, akkor következtetésképpen úgy kell gondolkodnunk, hogy a különböző közösségi feladatkörök sem fedik le a feladatokat. Azaz a családban bármely családtag már nem családtag. A közösség akármilyen értelemben vett (vagy választott) vezetői nem vezetők. Az előbbiek nem szóismétlések, hanem azt próbálom megfogalmazni, hogy a családtag, vagy a vezető nem úgy éli az életét, hogy a szó igazi értelmében vett családtag vagy vezető. Nem gondol a közösségére, hanem kizárólag önmagára. Pedig saját magának is az a jó, ami a közösségének jó. Az is előfordul persze, hogy valamiért nem mer tenni a közjó érdekében, noha lenne rá lehetősége. Ezen állapoton változtatni kell!

Azon kell munkálkodni, hogy a polgármester a többi polgár mestere legyen. Másként elöljárója. Példát mutató. Ezek nyilván nagy szavak. Ugyan ki képes jobb lenni bármilyen értelemben a másiknál? S ami még nehezebb, ugyan ki tudja elérni, hogy a többiek maguknál jobbnak lássák őt? Nem könnyű, sőt, bátran mondhatjuk, hogy a mi közösségünkben ez lehetetlen vállalkozás. Mégis erre kell törekedni, ennek érdekében kell tevékenykedni. (Figyelem, kedves önmagam, nem csak leírt szavakban, hanem tettekben, és nem csak olykor-olykor, hanem minden nap!)

Egész egyszerűen a feladatköröket kell hozzáigazítani a valósághoz. Az elöljárónak azon kell munkálkodnia, hogy a feladatköréhez társuló elvárásoknak megfeleljen. A helyi tanács tagjainak munkálkodniuk kell – ebben az esetben is jobbnak érzem a képviselő-testület kifejezést, hiszen ők nem csak tanácsokat kell adjanak a végrehajtó számára, annál inkább képviselniük kell a közösség érdekeit. A sok elvárás között meg kell találniuk a fontosabbakat, a megvalósíthatókat, és ezeket összhangba kell rendezniük a többiek által megfogalmazottakkal. Majd ezen rendszer egyvelegének a kivitelezését kell végrehajtatniuk. Ez az ő kötelességük! A közösség tagjai erre hatalmazták fel őket. Ugyanakkor a közösség tagjainak is vannak kötelezettségeik. Például ellenőrizni, hogy valóban az ő érdekeit képviselik-e a képviselő-testületi küldötteik. Rendszeresen meg kell fogalmazniuk az elvárásaikat. Eközben persze a munkálkodásból nekik is ki kell venniük a részüket. Ezen túl pedig el kell fogadniuk, hogy ők az egész mindössze kis szeletét látják – nem feltétlenül a képességeik és készségeik okán, hanem azért, mert vagy a közösség nem hatalmazta fel őket többre, vagy – ami gyakoribb – ők magukban elnyomták a késztetést a többet vállalásra. Meg kell értenie mindenkinek – a cselekvőknek és a többieknek is –, hogy a közös akarat csak akkor testesülhet meg bármiben, akkor lehet valóssá, ha mindenki elfogadja, és meg is valósítja a jelenlegi feladatkörét. Kis idő múlva a feladatkörök változnak majd – ha a közösség úgy dönt. Viszont addig, egy leendő változás érdekében egész egyszerűen nem szabad akadályozni a jelenleg cselekedni igyekvőket. Bíznunk kell abban, hogy a közösségünk nem önsorsrontó, a döntése révén nem jutott feladathoz olyan, aki kizárólag a mának él, aki csak a saját, a talmi hasznát lesi. Ha mégis ilyen előfordul, tulajdonképpen az is a közösség érettebbé válásához járul hozzá. Legközelebb ilyesmi nem fordul majd elő. Ha a mi szemszögünkből úgy tűnik, hogy nem jó irányba halad valami, és mi állandóan a feladatkörünket túllépve gáncsoskodunk, akkor óhatatlanul is még rosszabb irányba fordulnak a dolgok. El kell kerülnünk a zűrzavart! A káoszt. Bíznunk kell a közösségünkben, a bölcsességében, az életrevalóságában. És legközelebb több feladatot kell felvállalnunk. Addig pedig arra törekednünk, hogy felkészültek legyünk a megfelelő időre. Elsősorban mi magunk.

Az elöl járást valahogy úgy képzelem el – s bár folyamatosan arra törekedtem, hogy ezt megvalósítsam, kevéssé sikerült saját tökéletlenségem okán is –, hogy mindenkoron meg kell nevezni a tényállást. Semmi helytelennek nem szabad lennie annak a beszédében, aki feladatot vállalt. Merthogy ha a szavak szintjén is eltávolodik a valóság és a feladat, az még jobban meggyorsítja azt a folyamatot, amely okán „a világ a feje tetejére állt”. El kell mondani az igazat! Nem szégyen az, ha valami nem sikerül, nem vétek az, ha valamit bizonyosan nem lehet megvalósítani. Nem baj, ha „ezt nem tudom; ehhez nem értek.” Stb. Az elöl járás során erényesnek kell lenni. Azon kell munkálkodni, hogy valóban azok legyünk. Méltónak kell lennünk a feladathoz, amelyet ránk ruháztak. A feladathoz elvárásrendszer tartozik. Magunkban meg kell azt fogalmaznunk, és aszerint kell tevékenykednünk. Ugyanis a zűrzavart az okozza, hogy a feladattal megbízottak nem úgy élnek, ahogy a példamutatásra meghatalmazottaknak kellene.

Úgy kell élni a következő négy esztendőben, hogy a tisztséghez megannyi feladat járul. Rengeteg az elvárás. Ezeknek meg kell felelni! (Legalábbis iparkodni kell.) Szem előtt kell azt tartani, hogy minél „magasabb” a tisztség, annál több követelmény. A szó nemes értelmében vett szolgálatra jelentkeztünk, s nem holmi önkényúri szerepre. Nem a saját érdekek mentén kell gondoskodni a közösségről! Az elöl járás kötelezettségeket jelent. Sem nem többet, sem nem kevesebbet. Mégpedig minden szinten. Persze kinek-kinek az erejéhez mérten.

Ennek értelmében a legfontosabb feladat az erényesség. Merthogy ha önmagunk ekként cselekszünk a minden- és az ünnepnapokban, akkor idővel minden megy a maga útján. Akkor nem kell helyrehozni a dolgokat, mert azok maguktól a helyes kerékvágásba vágódnak. Azonban ha valaki nem példamutató, akkor mindhiába ordibál, vagy parancsolgat, rendeletekkel kormányoz, hiszen azokat ki lehet játszani, azok ellenérzéseket gerjesztenek, dachoz vezetnek. Összegzésként nem „menedzsernek” kell lenni, nem szakszerű utasításokat feladtunk adni, hanem megmutatni az irányvonalat, éspedig nem szóban, írásban, hanem egyéb módon.

Hogy miként? Nos, a fentebbiekben azt részleteztem.

Ismét tisztázom: ez a cél. A megvalósítás nehéz. De ez a hozzáállás a célravezető. Erre kell törekedni a következő években. Középül kell maradni, sem nem ide, sem nem oda hajolni. Nem szabad pártoskodni. A közösség egészét kell nézni. Még az erősekkel szemben is. Stb. Napestig lehetne mindezeket sorolni. Talán még önálló gondolat is kikerekedne belőle…

Így a végére érve mégis megbirkóznék a fentiek leírására való késztetés mibenlétének újbóli megfogalmazásával. Nem nekem, nem annak, aki pár pillanata esküdött a közösség szolgálatára kell mindezek megvalósítására törekednie, hanem a közösség minden tagjának. Merthogy ez csapatmunka.

Hajrá, Kaplony!

Tisztelettel,

Megyeri Tamás Róbert